Mielőtt a konkrét intézményrendszer megvitatásába fognánk, szögezzünk le két alapvető elméleti tételt:
1) Minél nagyobb a verseny a politikusok között, a politikai döntések annál jobban tükrözik a társadalom preferenciáit, azaz a jólét annál nagyobb lesz (a szavazási paradoxonoktól most eltekintünk). Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha minél nagyobb a politikai verseny, annál kevésbé kényelmesednek el a politikusok, és annál jobban szeretnének megfelelni a társadalmi elvárásoknak annak érdekében, hogy hatalmon maradhassanak.
2) Azt, hogy egy országban mennyire erős és mennyire hatékony a politikai piacon a verseny, alapvetően három dolog befolyásolja:
a) A pártok közötti demokrácia: az országos választójogi rendszer demokratikussága;
b) A pártokon belüli demokrácia: a pártok nyitottsága azaz az, hogy mennyire van lehetősége bármely állampolgárnak arra, hogy belépjen egy pártba, és ha új elképzelésekkel és jó vezetői képességekkel rendelkezik, akkor elképzeléseit a többség meggyőzése útján érvényre juttathatja. (Egy hierarchikus pártban ez nyilván nem megy, mert a hatalmon lévők már csírájában elfojtják az efféle kezdeményezéseket.)
c) Az információs technológia fejlettsége, az információáramlás olcsósága, gyorsasága: az, hogy az állampolgárok és párttagok mennyire olcsón képesek ellenőrizni politikusaik munkáját, illetve, hogy egy a politikai piacra belépő új jelölt mennyire olcsón és gyorsan képes a választóihoz eljuttatni üzeneteit. Minél olcsóbb az információáramlás, annál hatékonyabb a széleskörű és demokratikus döntéshozatal.
A politikai piacon tökéletes verseny csak tökéletes információáramlás és tökéletesen demokratikus politikai intézményrendszer mellett valósulhatna meg. Ekkor lenne maximális a jólét (a szavazási paradoxonoktól eltekintve!). Ez azonban kivitelezhetetlen, ugyanis a valóságban az információkhoz való hozzájutás gyakran igen költséges. Információs aszimmetria van minden szinten (a választók és a politikusok között, a párttagok és a politikusok között, a hivatalvezetők és az állampolgárok között, a hivatalvezetők és a politikusok között, a hivatalok különböző hierarchikus szintje között, stb.) Márpedig, ha az információáramlás lassú, költséges és korlátozott, akkor már nem igaz, hogy a tökéletesen demokratikus döntés a leghatékonyabb. (Ilyen esetben hatékonyabb lehet, ha inkább szűkebb körű, és az információhoz közelebb álló testületek hozzák meg a szükséges döntéseket.) Az az elméleti tétel azonban mindenképp megállja a helyét, hogy minél magasabb az információs technológia színvonala, minél nagyobb az egyének információfeldolgozó-intellektuális képessége, annál demokratikusabb politikai intézményrendszer az optimális, azaz annál inkább vissza kell szorítani a politikában a centralizációs törekvéseket, amelyek a legtöbbször egyéni hatalmi érdekekből származnak.
Az ábrán minden egyes lefele fordított U-alakú görbe egy adott korszakot, azaz egy adott technológiai színvonalat képvisel. Amennyiben tehát egy adott időszakban, egy adott technológiai színvonal mellett a politikai intézményrendszer központosítottságát emelik, vagy csökkentik, akkor azzal egy görbe mentén történő elmozdulást indukálnak. (Attól függően, hogy a társadalom korábban a görbe melyik pontján helyezkedett el, a jólét foka, azaz a fejlettségi szint az intézkedés hatására nőhet is, csökkenhet is.) Nagyobb áttörést, azaz egy balrább és magasabban fekvő görbére való átjutást csak a technológiai színvonal emelkedésével lehet azonban indukálni. A fejlettségi szint radikális növekedése tehát mindig egy technológiai forradalomhoz köthető. Amikor azonban megtörténik egy technológiai forradalom, és a társadalom egy balrább-magasabban fekvő görbére tér át, akkor ehhez a politikának minden esetben alkalmazkodnia kell, mégpedig úgy, hogy csökkenti a politikai intézményrendszer centralizáltságának mértékét és ezzel nagyobb autonómiát biztosít az egyének számára.
Az ábrán található elméleti gondolatmenet magyarázatra szorul, ezért gondoljuk át a következőt! Minél olcsóbb és hatékonyabb az információáramlás, annál racionálisabb döntéseket képesek az emberek hozni, és annál olcsóbb és hatékonyabb számukra a közügyekben való részvétel is. Egy olyan világban, ahol az információhoz való hozzájutás és annak feldolgozása költséges, az emberek nem képesek a közügyekben, de gyakran még a saját életüket közvetlenül érintő kérdésekben sem racionális döntéseket hozni. A múltban -például 200 évvel ezelőtt, amikor nem létezett se TV, se rádió, se telefon- a demokrácia intézményrendszere eleve halálra volt ítélve. Akkoriban hiába próbálták volna bevonni a teljes lakosságot a törvényhozásba, vagy az igazságszolgáltatásba. Mivel az emberek nem rendelkeztek elegendő információval a közügyekről, és a szakmai képzettségi szintjük is igen alacsony volt, a demokratikus döntéshozatal nem a szabadság kiteljesedésével, hanem anarchiával járt volna együtt. Hiába biztosították volna az emberek számára a döntés szabadságát, az anarchia, és az általános létbiztonság hiánya miatt a szabadságjogok jobban csorbultak volna, mint amennyire ezeket a centrális döntéshozatal intézménye csorbította. A telekommunikációs technológia, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlődése azonban lehetővé tette az emberek számára, hogy rövid idő alatt, olcsón, több helyről, több információt gyűjthessenek be. Ez ráadásul együtt járt a tudományos ismeretek szélesebb körű elterjedésével és az oktatási színvonal emelkedésével is, amely képessé tette az embereket arra, hogy az őket érintő közösségi ügyekben véleményt alkossanak. Mindez azt eredményezte, hogy a központi döntéshozatal már az egyéni szabadság korlátjává vált, és a demokratikus intézményrendszerek kialakulása a szabadság kiteljesedését, a döntések optimálisabb meghozatalát és a fejlettségi és jóléti szint emelését eredményezhette. Ha átgondoljuk a történelmet, akkor igazolni fogja ezt az elméletet. Nem véletlen, hogy az ókorban a császárok még mindenhatóak voltak, a középkorban már kialakultak a nemesi rendek, akik együtt kormányoztak a királlyal, a felvilágosodás és a forradalmak időszaka tovább demokratizált, és „kitermelte” az alkotmányos monarchiát, a 20. században pedig már a köztársaságok terjedtek el egyre szélesebb körben. A technológiai fejlődés következtében tehát folyamatosan csökkenhetett a politikai döntéshozatal centralizáltsága, és a társadalmak képesek lettek egy magasabb fejlettségi szintre kerülni.
Napjainkban, az informatikai forradalom, az Internet és a telekommunikáció gyors fejlődése következtében az információhoz való hozzájutás költsége folyamatosan csökken. Ez azzal a következménnyel jár, hogy az egyének egyre jobban képessé válnak arra, hogy az életüket érintő kérdésekben racionális döntéseket hozzanak. Az olcsóbb információforrások következtében az emberek képessé válhatnak a közügyekben való objektívabb és sikeresebb részvételre. A technológiai fejlődés tehát javítja a demokratikus intézményrendszerek működését. Minél fejlettebb a technológiai színvonal, annál célszerűbb a döntéshozatali mechanizmusokat demokratizálni.
