Az MSZP-ben a szervezeti struktúra meglehetősen decentralizált és rugalmas. A helyi szervezetek önálló jogi személyiségek, önálló vagyongazdálkodási és költségvetési jogosítványokkal rendelkeznek, önállóan választhatják vezetőiket és delegálhatnak küldötteket a megyei és országos testületekbe. Ez jó, ezért maradt életben az MSZP, és ezért maradt vezető kormánypárt a mai napig, miközben a sok más hierarchikus felépítésű párt a politikai versenyben alulmaradt, és eltűnt a politikai süllyesztőben. No persze ez a decentralizált politikai struktúra egyáltalán nem azért jött létre, mert az MSZP politikusai felelősségteljesebbek voltak, mint a többi párt politikusai. Az MSZP élén ugyanolyan önérdekérvényesítő emberek vannak, akik szívesen centralizálták volna a pártot (sok ilyen próbálkozás volt már), csak nem tudták megvalósítani, ugyanis az MSZP tagságában erősebben élnek a demokratikus hagyományok, mint más párt esetében.

Mindez abból adódik, hogy a többi párt eleve hierarchikusan jött létre a rendszerváltás idején, miközben az MSZP az MSZMP-től már alapban megörökölte a helyi és megyei szerveződéseit. A többi pártot az alapító atyák felülről hozták létre: „Te barátom menj el mondjuk Baranya megyébe, toborozz a pártnak embereket és hozz létre magad alatt a pártunknak egy szervezetet, amit Te fogsz vezetni…”. Az új pártok (mivel nem rendelkeztek se infrastrukturális háttérrel, kapcsolati hálózattal) nem alakulhattak ki máshogy, mint hierarchikusan. Az MSZP ebből a szempontból megörökölt a történelemtől egy nagy kincset: a decentralizált szervezeti struktúrát, amely a mai napig tartja a helyzeti előnyét a politikai palettán.

Az MSZP-ben bárki, aki belép a pártba, a politikai véleményét szabadon elmondhatja, terjesztheti, rendezvényeket szervezhet, elvileg platformokat és tagozatokat is létrehozhat. Az elvileg szó itt nagyon hangsúlyos, mert a valóságban a pártot rendkívül alapszabályellenesen vezetik. Erre legjobb példa az Ésszerűség és felelősség Platform története, amelyet kizárólag azért nem vettek fel a mai napig sem a párt nyilvántartásába, és azért nem biztosítják a számára az alapszabályban előírt infrastruktúrát, anyagi támogatást és képviseleti jogot, mert alulról szerveződött, és sokkal nagyobb intellektuális háttérrel rendelkezett, mint a párt vezetősége. A platform már akkor konkrét és szakmailag magas színvonalú elképzelésekkel rendelkezett az államháztartás reformjáról, amikor a pártban még híre hamva nem volt semmilyen elképzeléseknek. Mára már ezeknek az elképzeléseknek egy része beáramlott a politikai közgondolkodásba, és bekerült a kormányprogramba, de az ÉFP-t a mai napig alapszabályellenes módon nem vették nyilvántartásba.

Bár a szervezeti struktúra elvei igazodnak a modernkor kihívásaihoz, ugyanez nem feltétlenül mondható el a párt vezetőkiválasztási rendszeréről. A pártban se az alapszabály, se pedig a szokásjog nem ad lehetőséget arra, hogy bárki aki egy programot letesz, jelöltethesse magát bármilyen párttisztségre, vagy országgyűlési képviselő-jelöltnek, vagy önkormányzati tisztségviselő-jelöltnek. Ennek okai a következők:

1) A pártban jelölőbizottsági rendszer van. A jelölőbizottság egy szűk körű testület, mely ha nem támogatja valaki indulását, akkor az illető nem válik még jelölt-jelölté sem. Ha a jelölőbizottság csak egy jelöltet állít, akkor a taggyűlés, küldöttgyűlés, kongresszus, stb. (attól függően, hogy helyi, megyei, vagy országos szintről van szó) csak ebből az egy jelöltből választja ki, hogy ki töltse be azt az adott tisztséget. Nyilvánvalóan az válik mindig jelöltté, aki az adott jelölőbizottságot a politikai érdekszférájában tudja tartani, és nem az a kezdeményező, aki jó programmal áll elő, és akit később a többség akár meg is választhatna. Itt nagyon komolyan sérül a demokrácia, ugyanis egy néhány fős testület jelölési joga gátat szabhat a programok ütköztetésének, a többes jelölésnek, a szakmai vitáknak és a többség akaratának.

2) A párt alapszabálya ad némi kiskaput ugyan az előbbi szigorú jelölési rend feloldására, de erre nagyon ritkán kerül sor a gyakorlatban több okból is. Az alapszabály szerint a szavazásra jogosultak egyharmadának írásos nyilatkozatával, vagy nyílt szavazatával szintén jelöltté lehet válni. Ezt azonban a gyakorlatban több dolog is nagyon erősen nehezíti:

a) A szavazáskor sosincs jelen a szavazásra jogosultak nagyrésze. Sok olyan helyi szervezet van, ahol még az a bizonyos egyharmad se jön el, így még a jelenlévők százszázalékos, egyhangú szavazata is kevés ahhoz, hogy valaki felkerüljön a jelöltlistára.

b) A nyílt jelöléskor sérül az anonimitás. Miközben személyi kérdésekről csak titkos szavazással lehet dönteni, a jelöltállításnál ezzel ellentétesen fogalmaz az alapszabály. A szavazásra jogosultak egyharmada (ami általában a jelenlévők felét-háromnegyedét teszi ki) szinte soha nem meri nyíltan felvállalni a jelölőbizottsággal ellentétes véleményét.

c) Az írásbeli aláírásokat nagyon nehézkes és fáradságos összegyűjteni technikailag is (a kongresszusi küldöttek például az ország legkülönbözőbb részeiből származnak).

d) A pártban elterjedt az a negatív közhangulat és szokásjog, hogy „az önjelölteket utálni kell, le kell nyomni”. Ha valakinek egyéni ambíciói vannak az már önmagában véve is negatív a párttagság közvéleményében. Sajnos! Ezen oknál fogva a pártban állandósult egyfajta álszerény magatartásmód, hisz csak így lehet politikailag előrébbjutni. A politikusok szinte sose mernek nyíltan beszélni arról, hogy milyen pozíciót kívánnak megszerezni, széles plénum előtt mindig csak álszerényen és szégyenlősen somolyognak, miközben a háttérben pedig arra bíztatják az érdekszférájukba tartozó politikustársaikat, hogy kampányoljanak értük, és intézzék el, hogy a jelölőbizottság őt és csak őt jelölje, és a választás már zökkenőmentes legyen a kongresszuson. Ez a bevett szokás, ez a pártban a követendő példa már 16 éve! Ilyen szokásjog mellett ha valaki egy kicsit is nyíltabban próbál a programjával kampányolni, és esetleg még fel is áll a kongresszuson, hogy márpedig ő ezzel és ezzel a programmal jelöltetni szeretné magát, arra rögvest rásütik, hogy „nyomulós önjelölt”. Talán a nem párttag olvasók számára meglepően hangzik, de sajnos az MSZP-ben az a morálisan elismerésre méltó, ha valaki nem áll ki nyíltan a programjával, nem vállalja fel, hogy milyen tisztséget szeretne elnyerni, hanem a háttérben mutyizik, politikai alkukat köt. Azt az egyén pedig, aki kreatív és előrevivő elképzeléseinek hangot ad, és nyíltan kiállva vállalja a politikai ambícióit, erkölcsileg megvetik a pártban! Ez azért is nagy baj, mert ez gátat szab az egyéni kezdeményezéseknek és a kreatív új ötleteknek.

3) Az alapszabály 54. § értelmében az országos elnökségnek (a választási bizottság javaslatára) vétó joga van az országgyűlési képviselő-jelöltek megválasztásakor.