Az államháztartás feladatfinanszírozáson alapuló modelljének lényege az, hogy a forrásokat feladatokhoz rendeljék, és ne intézményekhez. A logika egyenesen következik a társadalmi igényekből. Az emberek nem attól lesznek boldogabbak, hogy intézményeket tartanak el (pl. rendőrség, tűzoltóság, kórházak, stb.), hanem attól, hogy az intézmények szolgáltatásokat biztosítanak a számukra. A Kormánynak tehát közvetlenül a szolgáltatásokat kell megrendelnie az intézményektől, és nem az intézményeket kell feltétel nélkül finanszíroznia, ha el akarja kerülni a hivatalok méretének és hatáskörének folyamatos növekedését és a bürokrácia túlzott terjedését. Ez a megállapítás nemcsak a közigazgatásra igaz, hanem minden állami intézményre. Például: az államnak nem a kórházakat kell finanszíroznia, hanem a betegellátást, nem a rendőrséget, hanem a járőrözést és a nyomozati munkát, nem a Honvédelmi Minisztériumot, hanem a honvédelemnek és a hadseregnek egy bizonyos felkészültségi állapotát, stb.

A hivatalok főosztályai, alosztályai és köztisztviselői versenyezzenek egymással, és a munkát az kapja meg, aki a legköltséghatékonyabban tudja elvégezni. Konkrét feladatok és teljesítménymutatók meghatározása nélkül egyetlen intézménynek és köztisztviselőnek sem szabad forrást adni. Ha a feladatot egy intézményvezető a vállalt költségnél olcsóbban teljesítette, akkor bérprémiummal kell jutalmazni, ha pedig drágábban, akkor bérlevonással, jelentős szerződésszegések esetén pedig végkielégítés nélküli állásvesztéssel kell büntetni.

Vagyonmérlegben kellene nyilvántartani az összes állami intézmény eszközeit és forrásait. Nagyon fontos, hogy a feladatfinanszírozó tételek könyvelése és a vagyonmérleg egymással ne keveredjen! Miközben a magánszférában a vállaltok tulajdonosai, részvényesei állandó nyomást gyakorolnak a vállalatok vezetőire annak érdekében, hogy a vállalat vagyona és a részvények értéke folyamatosan emelkedjen, a közvagyon esetében a köztisztviselők semmilyen ilyen jellegű kényszert nem éreznek. Célszerű lenne ezért kötelezően előírni valamilyen vagyonértékre vetített minimumhozam-követelményt, amelyet az intézményeknek kötelező lenne a központi költségvetésbe minden évben befizetniük.

A transzferkifizetéseket (segélyek, nyugdíjak, stb.) szintén külön számlán kell vezetni. Ezen tételek nem keveredhetnek a feladatfinanszírozó és a vagyonváltozással járó tételekkel.

Magyarországon azonban jelenleg –ezzel ellentétben− az intézmény-finanszírozás módszerét használják. Igaz, hogy ez sokkal kisebb munkával jár a politikusok számára, de ez sokkal kevésbé hatékony módszer. A politikusoknak ez roppant kényelmes, hiszen nem kell részletesen áttekinteniük egyetlen költségvetési intézmény feladatát sem, nem kell költség-haszonelemzéseket végezni. A költségvetés elkészítésekor azt tekintik kiindulópontnak, hogy az előző évben mennyi volt az adott intézmény kiadása, és ezután az egyes intézmények érdekérvényesítő képessége határozza meg, hogy ehhez képest mennyivel változnak a következő évi sarokszámok. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy néhány év elteltével a finanszírozás teljesen elszakad a realitástól és a társadalmi igényektől. Az intézmények önfenntartása egy idő után teljesen öncélúvá válik.

A közigazgatási rendszer megújítása című cikkben részletesen foglalkozom a bürokratikus intézményrendszer működésével. A közigazgatási rendszerben kevésbé jártas olvasó számára javaslom először ennek a cikknek a megismerését, mert ott gyakorlati példákon keresztül mutatom be a jelenlegi közigazgatási rendszerünk buktatóit, hibáit. A cikkben láthatjuk, hogy a hivatalnokok nem érdekeltek a költségek leszorításában, sőt kifejezetten a bürokrácia növelésében és az álteljesítményben érdekeltek, ugyanis ez növeli a hatásköreiket, a hatalmukat, és az egyéb juttatásaikat. Az információs aszimmetriák miatt a hivatalok és más állami intézmények képesek átverni az ellenőrző hatóságokat, a politikusokat és a közvéleményt, és jelentős érdekérvényesítő képességgel is rendelkeznek. Az intézményi finanszírozási modell nem tudja tehát megakadályozni az államapparátus túlburjánzását, a hivatalnokok hivatalkiterjesztő tevékenységét, a nagyfokú párhuzamos munkavégzések kialakulását, a források hatékonytalan elosztását és a pazarlást.

A feladatfinanszírozási modell leglényegesebb része, hogy minden költségvetési intézmény könyvelésében legyenek egyértelműen elhatárolva egymástól a feladatfinanszírozó kiadások, a transzferkifizetések (pl. szociális juttatások) és a vagyonváltozással járó tételek. Mindháromnak külön számlát kell vezetni és mérleget kell készíteni. A továbbiakban a három alrendszert külön-külön tárgyalom.