Annak érdekében, hogy az ingatlanpiac likvid legyen, és ezáltal rugalmas legyen a tőkepiac és a munkaerőpiac, meg kellene szüntetni minden olyan adónemet, amelyek az ingatlanok átruházását nehezítik. A magas adó- és illetékköltségek ugyanis akadályozzák az ingatlanok átruházását, cseréjét, és ezzel röghöz kötik a munkaerőt is. (A magas adó- és illetékköltségek ráadásul még adócsalásra is ösztönzik az embereket.)
Ugyanezen okból kifolyólag kellene eltörölni a lakbért terhelő 25%-os forrásadót is. Annak érdekében, hogy a munkavállalók ott tudjanak munkát vállalni, ahol a nemzetgazdaság számára a legnagyobb hozzáadott értéket képesek előállítani, és ahol ők maguk is a legtöbbet képesek keresni, alacsony lakbérekre van szükség. A lakbér forrásadója ráadásul szintén a feketegazdaság melegágya. Az emberek könnyen el tudják titkolni az ilyen jellegű bevételeiket, az adóhivatal számára pedig igen költséges ennek behajtása.
A lakbér és az ingatlanátruházás adónemei (forrásadó, illetékek) helyett be kellene vezetni az ingatlanadót, mely egyrészt egy sokkal igazságosabb (a gazdagok többet adóznak), másrészt az adóhivatalok számára sokkal olcsóbban beszedhető és sokkal nehezebben eltitkolható adófajta. Több érv is szól amellett, hogy az ingatlanadót célszerű lenne helyi adóként kezelni, mely az önkormányzatok saját bevételeit emelné.
Annak érdekében, hogy a társasházakban fel tudjuk számolni a potyautas jelenséget, célszerű lenne bevezetni a kötelező felelősségbiztosítás és a kötelező házfelújítási takarékossági kassza intézményét. Ma az emberek gyakran egymás kárára felelőtlenül viselkednek, gyakran nem járulnak hozzá a házfelújítási költségekhez, nem járnak el elég gondosan az elemi károk (tűzvész, elázás, stb.) megelőzésében. Jelenleg, ha valaki például eláztatja a szomszédját, akkor a szomszéd csak hosszú per útján tudja behajtani a kártérítést (ha egyáltalán felvállalja az ezzel járó vesződséget).
Egy civilizált társadalomban minden embernek joga van a lakhatás minimumához. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hajléktalanokat lakástulajdonhoz kell juttatni! Adjunk a rászorultaknak ehelyett méltányossági alapon lakbértámogatást! Nem célszerű az államnak bérlakásépítési programba belefognia. A cikk részletesen ismerteti azokat az elméleti érveket és gyakorlati tapasztalatokat, melyek azt bizonyítják, hogy az állam rossz beruházó és rosszul méri fel a piaci igényeket. Az állam tehát ne építsen, és ne is támogassa a beruházó építőt, hanem támogassa közvetlenül a rászorultat! Az egyén pedig költhesse el a támogatását bármelyik lakásra, azaz engedjük meg neki, hogy a piaci kínálatból kiválaszthassa, hogy melyik lakásba szeretne költözni!
Emellett azonban mindenképpen hasznosnak és fontosnak tartom a szocpol intézményének fenntartását. Azért jó konstrukció ez, mert úgy támogatja a családokat, hogy eközben a piaci működés mechnizmusai nem torzulnak, a piacok hatékonysága nem romlik, és ráadásul ennek a támogatástípusnak a folyósítása nem igényel nagy bürokráciát és államapparátust sem.













